Ha a Hitchcock név szóba kerül a nagyközönség számára ez nagy valószínűséggel a Psycho című filmet fogja felidézni (rosszabb esetben annak remake-jét), s a Psycho kapcsán a zsigeri borzongás, s a vérfagyasztó jelenetek képzete jelenik meg az egyszeri néző gondolataiban. Ez azonban kétség kívül téves feltételezés Hitchcock művészetével kapcsolatban. Dolgozatomban arra fogok rávilágítani, hogy Hitchcock filmjei mely műfaj jegyeit viselik leginkább magukon, s hogy a Psycho hogyan illeszkedik bele a hitchcocki korpuszba, kitérve arra, hogy mi miatt gyakorolt éppen ez a film a legnagyobb hatást a közönségre.
Hitchcock a thriller műfaj elkötelezett híve volt, s elzárkózott a horrortól. A kérdés azonban az, hogy mi e két műfaj között az alapvető különbség. Mi határozza meg, hogy mit nevezünk thrillernek, s honnantól számít egy adott film horrornak, vagy van-e átmenet a kettő között? Sok elmélet e két műfaj meghatározásához a befogadóra tett hatásukat vizsgálva jutott el. Ezek alapján horrornak nevezhetjük azokat a filmeket, melyek nézése közben a befogadó szorong, esetleg fél, s thrillernek azokat, melyek alatt a néző izgul. Felmerült azonban annak a lehetősége, hogy e két zsigeri élmény között kisebb a határ, mint az első ránézésre látszik, s ennek a határnak az átjárhatóságára nem egy példa van a filmtörténetben. Ez a meghatározás tehát túlságosan képlékenynek bizonyult e két műfaj kategorikus elkülönítésére. Célravezetőbbnek látszik tehát a filmek struktúráján keresztül meghatározni a műfaji sajátosságokat, s mindehhez csak később hozzávetni a nézői elvárásokat, hiszen nagymértékben ezek miatt állíthatjuk, hogy a műfaji kategóriák állandó változásokon mennek keresztül. A strukturális vizsgálathoz kézenfekvően adódik a Hitchcock filmográfia szemügyre vétele, mely egy többé-kevésbé egységes egészet alkot szerkezeti szempontból. (Itt jegyezném meg, hogy sok esetben a különböző műfajok keveredése figyelhető meg a filmekben – pl.: western-musical, romantikus vígjáték, akcióvígjáték stb. – s ebből kiindulva esetleg feleslegesnek látszik az elkülönítésük. Azonban ahhoz, hogy egy adott filmről megállapítsuk, hogy milyen műfajok keverednek benne, éppen ez az elkülönítés nyújt segédkezet.)
A thriller meghatározása két másik műfaj – horror és film noir (esetleg krimi) – között vergődik, s ezekhez viszonyítva nevezik meg a kritikusok ilyennek, vagy olyannak. Minden műfaj meghatározása viszonyítás kérdése, hiszen maguk a filmcsoportok is úgy alakulnak ki, hogy milyen sajátosságuk alapján lehet egyes filmeket egy kalapba tenni, s ezek miben térnek el más filmektől. A műfaji filmek legnagyobb hányada sémák szerint épül fel, melyeknek releváns jegyei az elbeszélés technikája, a konfliktus típusai, hősök/antihősök ábrázolása, illetve a helyszínek. Ezen jegyek vizsgálata alapján lehet csoportosítani a filmeket. A thriller műfaji jegyeit a sémák alapján a következőképpen lehet összeállítani.
Elbeszélés technikája: lineáris cselekményvezetés, a cselekmény a legtöbb esetben két szálon fut. A feszültség (suspense) és a sokk-effektusok a veszély megjelenítésének legfontosabb elemei. A történet megnyugtató zárlattal végződik.
A konfliktus típusai: visszatérő elemek jellemzik, a legtöbb esetben, a hős múltjában van valamiféle megoldhatatlannak látszó probléma, aminek megoldására lehetőséget kap a jelenlegi probléma kapcsán.
Hősábrázolás: középpontban áll a bűn elszenvedője, vagy egy nyomozó, de a hős kezdetben mindig passzív, s a felmerülő probléma és veszély hatására válik aktívvá. A thriller viszonylag kevés jellemrajzzal dolgozik, a szereplőkről csupán annyit tudunk meg, amennyi az akció, és a feszültség felkeltésének szempontjából feltétlenül szükséges. A suspense-ből adódóan nincs, vagy csak nagyon kevés tér van a szubjektivitás ábrázolására.
Helyszínek: a thriller helyszínei nem meghatározhatóak, az egyetlen kikötés, hogy valóságos terekben kell, hogy játszódjanak.
A klasszikus értelemben vett thrillerben két alkategória különböztethető meg, a Menekülő férfi” típusú és a „veszélyben a nő” típusú történetek.
Hitchcock filmjei kapcsán a nézőben felmerül a kérdés, vajon ezek a jegyek minden thrillerre elmondhatóak vajon, vagy csupán nagy általánosságban lettek felvázolva. A műfaji kategóriák ugyanis folyamatos mozgásban vannak, s egyes műfajokon belül is képlékenyek a jellemző jegyek. Nagyon nehéz egységes műfaji csoportokat felállítani. Ugyanez a probléma áll fenn Hitchcock esetében is. Kétségtelen, hogy ő volt a feszültségkeltés máig túl nem haladott mestere, a kérdés azonban az, hogy filmjei mennyire követik a műfajjal kapcsolatos nézői elvárásokat, mert az cáfolhatatlan tény, hogy a műfajok létrejöttében a nézői elvárások, s az egyes filmek reklámjai meghatározó szerepet játszottak. Nehéz a Hichcock-filmekről egy ilyen visszatekintő álláspontból beszélni, hiszen más őket a mai néző szemén keresztül látni. Éppen ez a nehézség ad bizonyítékot a műfaji kategóriák képlékenységére, s állandó változásukra. Hitchcock filmjeit a legtöbb kritikus thrillernek nevezi, azonban ma, a XXI. század elején egy krimi néz ki úgy, mint egy Hitchcock-film, s a mai thrillerek a korpuszba nem teljesen beleillő Psycho jegyei felé tolódtak el. Ezt a kategóriát, ahogyan erről Virginia Luzón Aguando is beszél pszichothrillernek nevezték el, mely elől, véleményem szerint, a mai értelemben könnyűszerrel elmaradhatna a ’pszicho-’ jelző. A mai filmeket szemlélve a klasszikus értelemben vett thriller kategóriája egyre inkább elmozdul a krimi felé, melynek magyarázatát a nézői elvárások változásában látom. A modern ember életérzése a sokk volt, sokkolta a körülötte zajló világ, a ’posztmodern’ ember már elfogadta ezt, talán bele is törődött, hiszen a vásznon már nem elégíti ki annyi sokk, mint régen, többet kell kapnia, mint amennyit a hétköznapi életben lát. A gyors ütemben történő változások hatására tehát átalakultak a nézői elvárások. Miután a krimi és a thriller között nagyon halvány a határ, könnyen elképzelhető, hogy mai szemmel a régi thrillereket már „csak” kriminek látjuk, hiszen sok esetben ugyanaz a cselekményvezetés lényege – bűncselekmény (crime), mely nem feltétlenül gyilkosság, majd nyomozás –, a különbség a feszültségkeltés módjában van. A krimiben rejtély van, míg a thrillerben suspense. A rejtély lényege, hogy a néző pontosan ugyanannyi információ birtokában van, mint a szereplő, míg a suspense esetében a néző többet tud a szereplőnél, s emiatt aggódik annak épségéért. Az izgalom tehát éppen az azonosulási folyamat miatt alakul ki, hiszen a néző az elsötétített mozi teremben fizikailag passzívan ülve tehetetlenségre van kárhoztatva, miközben a szereplő, akivel a néző azonosult, esetleg a végzete felé rohan.
Hitchcock filmjeit én leginkább „csendes thrillernek” nevezném, mai kategória ez, a változó nézői elvárások hatására látom ma ennek. Filmjeinek alaphelyzete ugyanis a legtöbb esetben sokkal inkább rejtélyre, mint suspense-re épül. Egy idilli környezetben megjelenik egy „folt” – ahogy ezt írásában Pascal Bonitzer nevezi – egy rendellenes dolog, ami megjelenésével felkelti a néző, és a szereplők figyelmét, hogy az idillnek vége, s valaminek hamarosan történnie kell, valami előre nem látott dolog, ami mindenképpen fenyegető. Azonban erről a dologról a néző éppen annyit tud, mint a szereplő, tehát sok esetben, első körben rejtéllyel és nem suspense-szel állunk szemben.
Ezek alapján Hitchcock filmjeit három csoportba oszthatjuk. Az első, amikor egy rejtély beleépül a suspense-be. Erre példa a Londoni randevú című film, ahol az idős hölgy eltűnésével kapcsolatban – hogy miért tűnt el, ki rabolta el, elrabolták-e egyáltalán – éppen annyit tudunk, mint a szereplők. Az idős hölgy eltűnése tehát rejtély. Azonban a néző pontosan tudja, hogy volt egy idős hölgy, és azt is, hogy a főszereplők kivételével mindenki más is tudja ezt, a néző belelát a vonaton utazók motivációjába, hogy miért tagadták le azt, hogy látták a hölgyet. Ez a szituáció már egyértelműen suspense-t kelt, hiszen a főszereplő aggódik saját szellemi épségéért, s el is akarják hitetni vele az őrületet, ugyanakkor a néző tudja, hogy nem őrült. Tehát a suspense közrefogja a film magját alkotó rejtélyt. Ugyanerre példa a Marnie című film is, mely ugyanerre a kettős struktúrára épül. A középpontban egy rejtély áll (a lány múltja), amelyre csak a végső jelenetben kapunk megoldást, ugyanakkor ez a rejtély beleépül egy suspense szituációba, amely Mark nézőpontjára épül, vagyis hogy a néző tudja, hogy Marnie hajlamos kirabolni munkáltatóit, illetve személyazonosságot váltani, azonban Mark nem képes azonosítani a rablót a jelenlegi alkalmazottal, csak jóval később, amikor már a rejtély veszi át a főszerepet.
A második eset, amikor tisztán rejtély a kiinduló helyzet. A Hátsó ablak esetében pontosan ugyanannyit tudunk, mint Jeff, hiszen éppen erre játszik rá a film. Egyetlen nézőpont van a birtokunkban, Jeff értelmezésén keresztül juthatunk hozzá az információkhoz, így tulajdonképpen még inkább korlátozott a tudásunk, mint Jeffé. A filmet végigkíséri ez a rejtély, azonban eltérően más filmektől, a Hátsó ablak esetében nem kapunk erre megoldást. A filmet azonban megszakítja egy suspense jelenet, amikor Thorwald cselekedeteit látjuk, miközben Jeff alszik. Miután a néző hozzászokott a nézőponti beállításokból eredő korlátozott tudáshoz, megzavarja őt a hirtelen elé táruló ’objektivitás’, s ez az eddig az üggyel kapcsolatban felmerült gyanakvását elaltatja, s hajlamos lesz feltétel nélkül elfogadni Jeff értelmezését. Nem is tehet mást, hiszen innentől visszahelyeződik Jeff nézőpontjába. Ennek ellenére a feszültség, éppen emiatt a „meggyőző” igazolás miatt sokkal erősebben jelenik meg, és végig kitart.
A harmadik lehetőség a tisztán suspense szituáció, melyre a Zsarolás nyújtja a legjobb példát. A film kezdetén ugyanis egyértelműen látja a néző a gyilkosságot, látja azt is, hogy valaki látta bemenni a nőt a később meggyilkolt férfihoz, így bármit is tesz, bárhogyan is próbélja eltüntetni a nyomokat, fennáll a lebukás veszélye. A néző tehát többet tud, mint a szereplő, s a sejtése hamarosan be is bizonyosodik.
Hitchcock filmjeit fentebb „csendes thrillernek” neveztem, s ezt két indokból tettem. Az egyik, a most tárgyalt rejtély – suspense kettős, amely inogtatja a filmeket a krimi és a thriller műfaja között. Ezekben a csoportokban természetesen csak a kiindulópontot elemezetem, ugyanakkor Hitchcock minden filmjében több kisebb suspense-elemmel dolgozik, melyeket a cselekményben úgy helyez el, hogy egy folytonos feszültség keletkezzen a nézőben, s ez a jegy mindenképpen a thriller műfajt támasztja alá filmjeinek kategorizálása során. A másik indokom erre az elnevezésre a nézői elvárások rohamos változása, amely a sokkolást már nem fogadja el pusztán egy többlettudás fennállásában. A XXI. század nézőjének több kell, akció, közvetlen fizikai fenyegetettség, és gyors tempó. A néző elvárja, hogy a filmek tempójukban is alkalmazkodjanak felgyorsult világunkhoz. Hitchcock tempója kétségkívül lassabb (vagy inkább megfontoltabb), ugyanakkor ez semmiképpen nem értékrendbeli különbség, éppen ellenkezőleg, kifinomult eszközökkel éri el, és tartja fenn a néző izgalmát.
1960-ban már jelentősen a modern kor zajlott. A világ elkezdett felgyorsulni, a modern kor embere elszigetelődött, nem találta a helyét a világban, elvárásai is megváltoztak. Erre reagált élesen Hitchcock a Psychoval, amely több szempontból különálló eleme a korpusznak. E film esetében nem merül fel a krimivel való összehasonlítás, egy más műfaj, a horror lép ennek helyébe. Ha a nézőre tett hatás alapján vizsgáljuk meg a műfajt, akkor a horror esetében megállapíthatjuk, hogy közben a néző szorong, fél. A horror alapja a meglepetés, a néző semmiképpen nem tudhat többet, mint a szereplők, sőt sok esetben akár kevesebbet is. A horror lényege tehát a megfélemlítés, a hamis-sokk (melyet a zenehasználat idéz elő). Ha mindezeket a jegyeket végigvesszük a Psycho esetében viszonylagos nyugalommal kizárhatjuk a horror műfaj lehetőségét, hiszen a nézőnek kezdettől fogva gyanús Norman Bates, s miután megtörténik a gyilkosság, s elkezdődik a nyomozás a nő után, egy klasszikus suspense szituáció alakul ki. Mint már fentebb említettem Virginia Luzón Aguado pszichothrillerként aposztrofálja ezt a filmet is, mint azokat, amelyekben a pszichopaták, melyeknek szörny mivolta kezdetben észrevétlen – de azt végül felfedezik – a narratívában már a kezdetektől jelen vannak, míg a horror esetében éppen az hordozza a meglepetés erejét, hogy a néző sok esetben nem tud a szörnyek jelenlétéről, vagy kinézetéről, míg az áldozatok természetszerűleg tudnak. A pszichothriller esetében az áldozatok addig a pillanatig többé-kevésbé jó viszonyban vannak ezekkel a pszichopatákkal, amíg gonoszságukra fény nem derül (Aguado 2002, 167). A feszültséget többek között az hordozza, hogy a néző sokkal inkább gyanakszik, mint a szereplők. A Psycho tehát alapvetően a thriller műfaji jegyet hordozza. A borzongás nem abból adódik, hogy a horrorral keveredik, hanem a témából. A veszély ugyanis ebben az esetben nem egy külső körülmény, hanem magában az emberben van, ami rémületet kelt a nézőben. Sok kritikus azonban éppen a Psychotól számolja a műfajok keveredését, hogy ettől kezdve szűntek meg a tiszta műfajok. Véleményem szerint itt is arról van szó, hogy maga a műfaj képlékeny fogalom, s a filmeket nem lehet kategorikusan egyik, vagy másik csoportba sorolni, inkább azt kell megvizsgálni, hogy mely műfaj jegyei dominálnak egy-egy alkotáson belül. A Psycho esetében ez a thriller (bár kétség kívül vannak benne horror-elemek, mint például a zenehasználat, vagy a sokat elemzett zuhanyzós jelenet). Az, hogy ezt a filmet ilyen mértékben kiemelték a Hitchcock filmográfiából, az éppen meghökkentő, sokkoló erejében rejlik – ami a korabeli közönségre még inkább hatott - s a köré szőtt legendában (Hitchcock hírzárlatot rendelt el a film cselekményével kapcsolatban).
Az 1963-ban készült Madarak műfaji szempontból elhanyagolt alkotás, pedig nézetem szerint éppúgy vitatható lenne műfajisága, mint a Psychoé. A Madarak is e két műfaj, thriller és horror között ingadozik. A veszély forrása kívülről jön, s megzavarja a nyugodt kisváros idilljét, mely helyzet meghatározó jellemzője Hitchcock narrációjának. Sohasem tudhatja a néző, hogy pontosan mikor támadnak a madarak, még akkor sem, ha azt látja, hogy a madarak gyülekeznek. Ez a kiszámíthatatlanság magában hordozza a meglepetés erejét, ami a horror egyik jellemzője. Tisztán a meglepetésre építkezik az a jelenet is, amikor egy madártámadás után Mitch anyja megtalálja egyik szomszédjának holttestét. A horrorra olyannyira jellemző zene azonban elmarad, s helyette a feszültség közvetlen forrása a madárhangok, a természetes zajok, illetve a totális csend lesz. Ez a csend vezeti be minden esetben a támadást, ilyen értelemben éppen ugyanazzal a funkcióval bír, mint a horror zenéje. Ugyanakkor a cselekményvezetésbe nagyon sok suspense elem is beépül, több esetben többet tudunk, mint a szereplők (például az ablakon keresztül látjuk a madarak gyülekezését, miközben a szereplők mit sem sejtenek; vagy látjuk folyni a benzint az autóból, míg a szereplők az eget kémlelik). Ezek az elemek a thriller mellett tanúskodnak a film elemzése során. Valóban más azonban ez a film, mint a klasszikus értelemben vett horrorfilmek, mert az állandó feszültséggel dolgozik, filmnyelvi eszközökkel teremti meg a borzongást, nem célja a vér, illetve az áldozatok naturális bemutatása, illetve – bár ez talán nem teljesen kritikai megközelítés – majdnem mindenki túléli a filmet, mely tény áthágja a klasszikus horror szabályrendszerét, s megint csak a thriller felé közelíti a filmet.
Mindezek alapján azt a következetést szeretném levonni, hogy Hitchcock munkái a thriller műfajából kerültek ki, ugyanakkor minden műfaj képlékeny kategória. Ez a képlékenység nem csak abból adódik, hogy újabb és újabb filmek látnak napvilágot, melyek több műfajt olvasztanak magukba, s egyre nehezebb meghatározni egy-egy film műfaját, hanem abból is, hogy a nézők elvárásai is változnak az idők folyamán. Alakítják elvárásaikat a környezetük, illetve az újabb filmek, s ezáltal egy adott film műfaji besorolása is változhat a visszatekintés folyamán, főleg akkor, ha már eredetileg sem volt teljesen tiszta műfajiságú. Ez a folyamat tehát kétirányú. A filmekre hatnak a nézői elvárások, a nézői elvárásokra pedig a filmek, a kör tehát bezárult. Így tehát megeshet, hogy egy fél évszázad múlva egészen más műfaji kategóriába fogják sorolni Hitchcock műveit, és jelen dolgozatom csak a műfajok történeti változásainak lenyomata marad.
